Kedves olvasó, aki most itt vagy!

Hogy érzed magad? Minden rendben van veled? Gondtalan, boldog és felszabadult az életed?

Vagy…

Minden nap gyomorgörccsel ébredsz, mert ébredéskor rád telepednek a megoldatlan problémák.

Mert nem találod a kiutat, kilátástalannak tűnik az életed, lassan összecsapnak a fejed felett a hullámok?

Olvasd el a cikket és megtudod mit tettem én, hogy jutottam túl ezen az élet érzésen….

Hidd el nagyon-nagyon sok ember így éli az életét. Napról napra belerögzülve a gondokba, kétségbeesetten keresve az utat a fény felé, ahol majd megvilágítódnak a megoldás lehetőségei.

Én is pontosan így éltem hosszú éveken át.

Tudod miért?

Mert nem bírtam elengedni a ragaszkodást.

Nem csak valakihez, hanem a valamihez amit én igaznak gondoltam leginkább önmagamról. Ez egy olyan téves igazság volt, aminek felülírására csak egy traumatikus élethelyzet tudott rákényszeríteni.

Így van. Az ÉLET rákényszerített. Mert önmagamtól nem voltam képes másra, csak szenvedni a saját magam által elképzelt akadályoktól.  Olyan korlátokat hoztam létre önmagam számára amelyekkel igazolhattam az addig meghozott döntéseimet, leginkább önmagam előtt.

Miért is kellett ez nekem? Hát azért, hogy ne kelljen meglátnom, felismernem és beismernem, hogy mennyi rossz döntést hoztam már addigi életemben amelyek következményeként ide jutottam.

Elárulom, hogy olyan szinten műveltem az önigazoló magyarázat gyártást, hogy a folyamatos ellenállásba belebetegedtem.

Önigazoló gondolatok gyártottam azért, hogy az egómnak megfeleljek – miszerint én mindig jól döntöttem. Ez folyamatos feszültséget (stressz állapotot) generált a testemben, ami blokkolta az energia áramlását az emésztő szerveimben, így a megemészthetetlennek tűnő problémák emésztő szervi betegségeket okoztak.  Azért, mert valahol legbelül tudtam, vagy inkább éreztem, hogy valami nem stimmel. A lelkem ezt nem tudta másként megüzenni nekem, csak azzal, hogy megbetegítette a testemet.

Mégis, mivel akkor még nem láttam ki a saját korlátaim mögül, éveken keresztül ragaszkodtam ehhez az alap álláshoz és nem láttam meg, hogy mi az amit nem jól gondolok. Mert ki kellett volna látnom a magamról gyártott elképzelésekből épített fal mögül. De nem ment. Folyamatosan küzdöttem és akartam, hogy igazam legyen.

A helyzet az, hogy nem lett. Ami viszont lett, az a vágy arra, hogy megtaláljam a valódi megoldást. Tudtam, hogy létezik valami amit még nem tudok, azért vagyok ebben a helyzetben. Égő vágyat éreztem, hogy megtaláljam azt amit meg kell tanulnom, hogy az életemet a boldogság irányába tereljem. Vagyis kész voltam a befogadásra, éheztem az újabb és újabb információkra. Aztán az ÉLET olyan tanításokhoz és helyzetekbe sodort melyek szépen elkezdték nekem megmutatni hogyan kellene másként néznem a dolgokat, a saját életemet, a problémáimat. Mert minden éremnek két oldala van, s a legtöbben beleesünk abba a végzetes hibába, hogy csak a saját szemszögünkből vagyunk hajlandóak szemlélni mindent.

Azt hisszük, hogy csak egy igazság van.

Egyszer csak elkezdtem úgy nézni a negatív eseményekre, mintha azok valamilyen reakciókként jelentek volna meg az életemben.

Mintha az én döntéseim következményei lennének.  Ha pedig így van, akkor valójában más döntésekkel más reakciókat teremthetek.

És ez a taktika részben bevált…., és mégsem.

Mert az egó-s történéseknek még mindig nem volt vége.  Az egó nagyon rafinált és mindenre képes, hogy igazolja önmagát.

Ezért innentől kezdve úgy hoztam más döntést, hogy arra számítottam, hogy ezek majd olyan irányba befolyásolják a környezetemet ahogy én szeretném, hogy viselkedjenek.

Vagyis a döntéseket manipulatív szándékkal változtattam meg, természetesen azért, mert még mindig arról voltam meggyőződve, hogy az én szándékom és az én látásmódom eddig is jó volt, csak nem értettek meg, ezért nem viselkedtek az általam elvárt módon.

A “taktika” – ami akkor egyáltalán nem volt tudatos – nem vált be, így még frusztráltabbá váltam. Nem bírtam megemészteni, hogy bármit teszek, nem változik meg a környezetem viselkedése.

Mígnem egyszer csak leesett a tantusz.

Hogyan is változna meg a környezetemben bárki azért mert én rosszul érzem magam? Nem ŐK érzik rosszul magukat! ŐK ugyanúgy jónak gondolják a saját döntéseiket ahogy én is a sajátomat. Sőt, lehet, hogy ugyanúgy azt gondolják, hogy nekem kellene változtatni magamon.  Változtatni pedig csakis az képes, akinek már valami nagyon fáj.

Ez pedig én voltam. Nekem már nagyon régóta jó néhány dolog nagyon fájt.

Így hát eldöntöttem, hogy nem törődök senki viselkedésével többé, csak azt teszem ami számomra jó érzést okoz és lehetőleg jó messzire elkerülöm a feszültséget okozó élethelyzeteket.

Radikálisan megváltoztattam a hozzáállásomat minden külső körülményhez és mindenkihez.

Az eddigi megfelelési kényszereimet elengedtem, nem érdekelt, hogy kinek tetszik amit teszek és kinek nem. Egy dolog volt fontos, hogy én jól érezzem magamat. Tudtam, hogy az alapvető értékrendem, a hitrendszerem ami szerint élni akarom az életemet nem hágja át az általánosan elfogadott erkölcsi, társadalmi normákat, törvényeket. Az egyéni stílusom, a vágyaim, a terveim és céljaim, a számomra kellemes élet megvalósítására irányuló törekvésemet nyíltan és őszinte szívvel fel tudom vállalni anélkül, hogy ezzel bárkinek is kárt okoznék. Biztos voltam abban, hogy a szeretet és a jó szándék vezérel. Mint ahogy mindenki ezt gondolja önmagáról. Pedig hol van ott valódi szeretet ahol nincs elfogadás?

Most már tudom, hogy a legmélyebb gyökere minden problémámnak az önelfogadás hiányából eredt. Abból, hogy sosem szerettem igazán önmagamat. Ezért sodortam magam olyan élethelyzetekbe melyek visszaigazolták számomra, hogy valóban nem vagyok szerethető. Ezen kellett legelőször változtatnom és ez volt a legnehezebb feladat. Felfedezni önmagamat, hogy miért is vagyok én szerethető. Aztán ezt el is kellett hitetni magammal. Csak így működik. A hit önmagunkban a saját értékeinkben az alapja a boldog életnek.

Mindent összevetve tehát ezt kellett képviselnem. Ez vagyok ÉN. Nem lehetek senki más. Nem formálhatom magam mások elvárásainak megfelelőre, és nem várhatom el viszont sem ugyanezt. Így ha a vállalt értékeim és életcélom olyanok amiket a környezetem nem fogad el, akkor a szakadás mellett kell dönteni.

A helyzet az, hogy a fenti gondolatsort akkor még csak így éreztem, de nem fogalmaztam meg hangosan sem önmagamnak sem senki másnak. Egyszerűen csak annyi történt, hogy MEGVÁLTOZTAM, és ennek megfelelően kezdtem el viselkedni.

Egyre nagyobb igényem támadt arra, hogy keressem a lehetőséget magamban a további fejlődésre. Ezért intenzíven kezdtem foglalkozni a saját személyiségem fejlesztésével és egyre nagyobb távolságot generált köztem és a körülöttem élők közt.

Ezért aztán olyan mértékű eltávolodás vette kezdetét amit már nem lehetett vissza fordítani.  (Tudom, ez most sokak számára félelmetes és túl nagy árnak tűnik.)

Így nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy egy olyan élethelyzet alakuljon ki, ami aztán drasztikus döntésre kényszerített.

Vagyis még mindig nem én voltam az aki a külső kényszert megelőzve meghozta a végleges szakadásra irányuló döntést.

Egyszerűen az ÉLET elrendezte, hogy megtörténjen. Ennyi.

Dönteni kellett szinte egy pillanat alatt.

Akkor még mindig volt választásom, lett volna visszaút egy mélyre húzó, posványos, véglegesen lehúzó életbe, de már elég erős voltam ahhoz, hogy inkább a teljes bizonytalanságot válasszam mint a biztos rosszat ami csak betegséget és végső összeomlást  hozott volna.

…. és fellélegeztem.

Abban a pillanatban amikor kimondtam, hogy inkább egyedül folytatom tovább, már egy teljesen új dimenzióban éreztem magam.

Egy másik életben, ahonnan nem akarok visszanézni többé, csak az újat, a jót, a számomra legmegfelelőbbet akarom építeni.

Megalkuvások nélkül. Felvállalva önmagamat, a döntéseimet a cselekedeteimet minden jó és rossz tulajdonságomat. Úgy, és olyannak amilyen vagyok.

ÉN EZ VAGYOK.

Itt kezdődött a valódi saját életem, és most már tudom, hogy sosem vagyok egyedül.

Az Univerzum energiái elkezdtek támogatni szinte minden döntésemben, hogy az utamra találjak. Megtanultam figyelni a jelekre melyek vezetnek engem. Nem erőszakoskodom, ha valami nem úgy történik ahogy elképzeltem, azt elengedem, nem az én utam. Ilyen egyszerű. Már tudom, hogy túl kicsi vagyok ahhoz, hogy lássam mi a legjobb nekem. Így a legjobb amit tehetek, hogy megtanulok minél jobban a megérzéseimre figyelni. Ez a legtöbb amit megtehetek önmagamért. Így mindig a számomra megfelelő utat választhatom.

Mert most is ÉN választok, csak már nem az egó irányította gondolatok alapján. Azért bevallom ez még nem mindig sikerül. Azonban már tudatosan figyelek arra, hogy milyen érzéseket generálnak a döntéseim. Rossz döntés kellemetlen érzés, jó döntés kellemes, megnyugtató érzés. Valójában a rossznak tűnő döntések is jók, mert a következményeikből mindig tanulhatunk.

Az életünk egy tanulási folyamat, ha tetszik, ha nem.  Aki nem önszántából működik együtt a nagy tanítóval az bizony előbb-utóbb megismeri a “nádpálcát”.

Én most már az együttműködést választom, ez így sokkal kellemesebb és hatékonyabb is.

És ettől gyönyörű és boldog az életem.

Ez az “együttműködés” késztetett arra, hogy most egy másik úton tanuljak és használjam ki a számomra kedvező lehetőségeket, ami egyáltalán nem az öncélúságról szól. Mert minden mindennel összefügg, és hogy miért terelget az élet azt csak utólag fogom megérteni. A dolgom csak annyi, hogy menjek arra amerre a jó érzés vezet.

Mit gondolsz? Ez neked is működhet?

Beszéljünk róla! Keress meg!

MERT SZERETNI ÉR!

A bejegyzéseimet első kézből olvashatod, ha megadod az e-mail címedet itt, cserében küldök neked egy kapcsolat javító E-könyvet és egy Kedvezmény Kupont. IRATKOZZ FEL MOST!

Bármilyen problémád vagy kérdésed van írj nekem az info@medihol.hu e-mail címre és készséggel válaszolok.

Szeretettel várom a megkeresésedet:

Némedy-Nyul Marianna Cecília